Nyitvatartás:

Hétfő - péntek: 9-16

Hétvégén: zárva

Kapcsolat

Címünk

1052 Budapest,
Piarista köz 1.

Telefonszám

+36(1) 486-4478

E-mail cím

pkk@piarista.hu

Kincseinkből

A felvilágosodás korának irodalma

Könyvtárunk nagy számban őrzi a felvilágosodás korának magyar irodalmi emlékeit. A piarista rend tagjai maguk is tagjai voltak ennek a szellemi irányzatnak, jelentős művekkel járultak hozzá a magyar irodalom kincsestárához.

Könyvtárunk állományában lévő eredeti művek:

Folyóiratok:

2023. 01. 15. – 07:35

Könyvajánlók

Kincsesláda a 15. századból

„… az érdemtelen név, melyen az előttünk fekvő könyv neveztetik, kincsesláda avagy az örök üdvösség valódi gazdagságának szekrénye…” – írja a könyv bevezetőjében a szerző, majd rögtön meg is magyarázza, hogy „kincsesláda … a Jézusban megtestesült örök Ige”. Az alábbiakban az ősnyomtatványok korának egyik leggazdagabban illusztrált kötetét, Stephan Fridolin Schatzbehalter címen nyilvántartott munkáját mutatjuk be.

Ősnyomtatvány az a könyv vagy egyleveles kiadvány, amelyet az európai könyvnyomtatás feltalálása óta, azaz az 1450-es évek közepétől a 15. század végéig, 1500. december 31-ig mozgatható betűkkel, szedéssel-nyomással állítottak elő. Nemzetközileg elfogadott szakszóval incunabulumnak (’bölcsőnyomat’) nevezzük őket. A könyvnyomtatás feltalálása Johann Gutenberg (1400–1468) nevéhez fűződik, találmányának lényege a betűk sorozatgyártása, azaz az azonos betűknek a sokszorosítása, amely által lehetővé vált szövegek kiszedése, majd sajtó segítségével ezekről több, elvileg azonos példány készítése. A korai nyomdászok arra törekedtek, hogy az ősnyomtatványok megjelenésükben a kéziratos könyvekhez, a kódexekhez hasonlítsanak. Utánozni próbálták a kódexek két hasábba rendezett szedéstükrét, annak betűformáját. A nyomtatott könyveket továbbra is szívesen díszítették kézzel: nyomdász kihagyta az iniciálék helyét, amelyeket aztán a miniátorműhelyekben – eltérő minőségben – megfestettek. A Schatzbehalter piarista példányának díszítése egyszerűbb, az üresen hagyott helyekre többnyire piros és kék kezdőbetűket (lombard kezdőbetűk) festettek, melyeket csak a fejezetek kezdetén egészítettek ki tollrajzos díszítéssel. A bekezdések kezdő mondatait aláhúzással jelölték, incipitjeleket festettek eléjük (rubrumozás), mindezzel a szöveg olvashatóságát, a szövegben való tájékozódást próbálták elősegíteni – az akkori szűkös tipográfiai lehetőségek mellett.

Az incunabulumoknak többnyire nincs címlapjuk, a nyomtatás körülményeire vonatkozó adatok a könyv végén, a kolofonban találhatók. A vizsgált ősnyomtatványnak sincs címlapja, címére – ahogy a bevezetésben erre utaltunk – a mű szövegéből következtethetünk. A szerzőjét az egyik példány, a rebdorfi kolostor kéziratos bejegyzése alapján azonosították: Stephan Fridolin (c. 1430–1498) obszerváns ferences szerzetes munkája. Fridolin 1460–1475 között a bambergi kolostor, majd 1480-tól haláláig a nürnbergi ferences kolostor prédikátoraként szolgált. 1481-ben a ferences rendtartomány vezetői tanácsának tagjai közé választották, emellett rövid ideig Baselben, majd Nürnbergben a klarisszák gyóntatójaként és lelkivezetőjeként működött. Egy történeti munkája mellett több lelkiségi – a lelkek épülésére szolgáló, a hitet elmélyíteni célzó – műve (pl. Der geistliche Herbst. Landshut, c. 1530.) maradt fenn, ezek közül a legjelentősebb a Schatzbehalter oder Schrein der wahren Reichtümer des Heils und ewiger Seligkeit, mely 1491. november 8-án Anton Koberger nyomdájában jelent meg. Koberger a 15. század legtermékenyebb német nyomdásza és legnagyobb könyvkereskedője volt. Pék családból származott, működését 1470-ben kezdte, számára a nyomdászat egy jó üzleti lehetőséget kínált, a hagyományok és a piaci igényekre való ügyes reagálás biztosította sikerét. 200-250 különböző mű jelent meg nyomdájában, köztük több tudományos munka. Élete utolsó évtizedében kizárólag könyvkereskedelemmel foglalkozott, kereskedelmi kapcsolatai behálózták Európát (Velence, Frankfurt, Lyon), Budán, az 1490-es évek első felében veje, Wolf Haller volt a megbízottja. Jellemző adat, hogy könyvtárunk 69 ősnyomtatványa közül 10 Koberger-kiadvány.

A mű három részre tagolódik. A bevezetés után következnek a Krisztus életéről és szenvedéséről szóló prédikációk, 96 metszettel kísérve, a harmadik részben pedig a szerző Krisztus kereszthaláláról és feltámadásáról elmélkedik.  A könyv mottója: megérteni, megjegyezni és használni a szent szövegeket. Fridolin az ismeretszerzés két útját mutatja be: az egyik az emberi értelem, amely a természetből nyeri tudását, de ez olykor vak; a másik út a hité, mely Krisztus megismerése által az igazi bölcsességre vezet, éppen ezért Krisztus megértése az egyetlen igazi kincs szerinte. A legtöbb beszéd két egymással szembenálló cikkelyt tartalmaz: az első Krisztus erényeiről, a második Krisztus valamely szenvedéséről szól. Ezen szembeállításokon való elmélkedésre szólítja fel olvasóját a szerző, mely szerinte a tényleges megértéshez, és így a lelki épüléshez vezethet. A beszédek a korabeli passióelmélkedésekben megjelenő formula szerint mintaimákkal zárulnak. A prédikátor a szent szövegek megjegyzéséhez technikát is ajánl: minden beszédet egy-egy ujjperchez kapcsol, hiszen ahogy Krisztus, úgy a kezünk is mindig velünk együtt jelenvaló (2. ábra, f. f1r). Fridolin tehát nem Krisztussal való együttszenvedésre, hanem csak elmélkedésre, szemlélődésre (meditationes vitae Christi) hívja olvasóját, műve így jól illeszkedik a késő középkorban mélyebb lelki megélést kereső, misztikus keresztény mozgalmakhoz. A mű célközönségeként – Fridolin pályáját ismerve – a lelki épülésre éhes, de tudományos, teológiai képzettség nélküli, akár írni-olvasni sem tudó apácák kínálkoznának. A prédikációk és metszetek aprólékos elemzésével Petra Seegets ugyanakkor rámutatott arra, hogy a mű elsődleges célközönsége a hitben elmélyülni akaró, a kultúra, a tudomány, az újdonságok iránt érdeklődő, művelt 15/16. századi városi polgár lehetett. Példaként vizsgáljuk meg a Krisztus születéséről szóló prédikációkat és metszeteket (19–20. beszéd, 30–32. ábra).

Fridolin a 19. beszéd első cikkében az örökkévalóságról prédikál, szembeállítva a betlehemi gyerekgyilkossággal, melyet az örökkévalóság az emberek által történő megrövidítéseként értelmez. A 20. beszédben Isten végtelen nagyságának ellentételeként a Szent család Egyiptomba való menekülése mint a végtelenség lehatárolása szerepel. A 30. ábra (f. m5r) középpontjában a földre fektetett – a prédikáció szerint a jászolban fekvő – Jézus Máriával és Józseffel a betlehemi városkapu előtt látható, majd a geocentrikus világképnek megfelelően az akkor ismert bolygók (Hold, Merkúr, Vénusz, Nap, Mars, Jupiter, Szaturnusz) következnek hét szférában, ezt zárják le az állatövi csillagjegyek, melyeket a beszéd szerint a Krisztus születésekor megfigyelhető állás szerint ábrázoltak. A világkorongot egy kéz tartja, mely az Alkotó végtelen hatalmára emlékeztet a világ felett, miközben a fekvő gyermek a világba zárt, annak mégis origójául szolgáló Istenre utal. A sakktáblaszerű beosztás az idő és természet törvényére utal, amelynek Isten fia is alávetette magát. A következő ábra Heródes három királlyal való találkozását mutatja be (31. ábra, f. m6r). A képen a 15. századi német fejedelmi udvarok világa elevenedik meg, a palota ábrázolása, a szereplők ruházata egyaránt erre utal, a háttérben felbukkanó város polgárházai az utcán beszélgető alakokkal az egyre nagyobb szerepet kapó polgárságot idézik meg. A 32. kép (f. n2r) előterében a betlehemi gyermekgyilkosság, a háttérben pedig Mária, a franciskánus ruházattal, vonásokkal ábrázolt József és Jézus Egyiptomba való menekülése látható. Megállapíthatjuk, hogy a metszetek ugyan illeszkednek a beszédek témájához, de nem szorosan követik azok tematikáját, néhol szöveg és kép között fedezhető fel némi ellentmondás is, a metszetek nem pusztán magyarázzák a prédikációkat, hanem kiegészítik, aktualizálják is azok jelentését, így a mű Stephan Fridolin és a metszők közös alkotásának tekinthető.

A metszeteket Michael Wolgemut (1434–1519) és mostohafia, Wilhelm Pleydenwurff (1460–1494) készítették Anton Koberger megrendelésére. A szakirodalom szerint az ábrázolások Wolgemut szellemi termékei: a rajzok már az 1480-as években felbukkantak vázlatfüzetében, előképként a Kapisztrán Szent Jánosnak emléket állító ún. Capestrano-táblákat és más forrásokat is felhasznált. Wolgemut táblaképfestőként ismert volt jó kvalitású munkáiról, a flamand festészet jelentős hatást gyakorolt rá, több szárnyas oltár is fennmaradt munkái közül. Műhelyükből került ki – a Schatzbehalter mellett – Hartmann Schedel Weltchronik (Nürnberg, 1493.) című művének 1809 fametszete, köztük több korabeli város hiteles látképével. Wolgemut műhelyének tanonca volt 1486–1489 között Albrecht Dürer is, akinek korai munkáival a Schatzbehalter két ábrája mutat stilisztikai egyezést (52., 80. kép). A fametszet (xilográfia) már az első nyomtatott könyvek felbukkanás előtt ismert eljárás volt, a lecsiszolt falapra, a dúcra tükörfordítottan rajzolták az ábrát, vésés után festékezték, majd ennek lenyomatát rögzítették a papíron. A táblanyomat a 14. század végén virágkorát élte, a képek mellett szöveget is rögzítettek vele, rövidebb könyveket is kiadtak ezzel a technikával (blockbuch). Így nem véletlen, hogy az ősnyomtatványok között is hamar megjelentek az illusztrált könyvek (Ulrich Boner: Edelstein. Bamberg, 1461), hiszen csak a korábbi technikát kellett felhasználni. Ezeknél a fametszeteknél az alakok és tárgyak egyszerű körvonalakban mutatkoztak, a fametszés célja leginkább a szöveg magyarázata, egyértelművé tétele volt. A kötetünkben megjelenő metszeteket ugyanakkor a művészi igényesség formálta: a flamand festészet hatása figyelhető meg a belső terek perspektivikus ábrázolásában, a plasztikus hatást pedig a sraffírozás, a vonalakkal való árnyékolás technikájával érték el.

A kötetnek 15. századi bécsi gótikus kötése van, még a 16. században is német nyelvterületen lehetett, ugyanis több német nyelvű lapszéli jegyzet szerepel benne. 1749-ben kerülhetett piarista tulajdonba, ekkor jegyezték be a pesti rendház nevét a kötetbe, sajnos nem ismerjük, kinek a vásárlása révén kerülhetett könyvtárunkba.

 

Irodalom: Petra Seegets: Passionstheologie und Passionsfrömmigkeit im ausgehenden Mittelalter. Der Nürnberger Franziskaner Stephan Fridolin (gest. 1498) zwischen Kloster und Stadt. Spätmittelalter und Reformation, 10. Tübingen: Mohr Siebeck, 1998. – Dominik Bartl: Der Schatzbehalter. Optionen der Bildrezeption. Dissertation. Heidelberg: Universität, 2010.

Bácskai-Horváth Hajnalka

Esemény ideje
2022. 09. 13. – 11:44