Egy 16. századi füveskönyvről

A füveskönyvek (latinul: Herbarium, németül: Kräuterbuch) olyan botanikai összeállítások, melyek gyakorlati felhasználásra, orvosi célra készültek. Ezek a könyvek jó képet adnak a korabeli emberek növénytani, természeti ismereteiről, egyszersmind a gyógyszerkészítés korai emlékei is. A füveskönyvek kezdetben latinul íródtak, fáradságos munkával másolták őket, fontosságukat jelzi, hogy számos mű fennmaradt kéziratos formában. Már a könyvnyomtatás korai időszakában, 1473-ban Aldus Manutius kiadta Dioscorides füveskönyvét. Könyvtárunkban több ilyen botanikai könyvet őrzünk. Az alábbiakban a kor egyik legnépszerűbb herbáriumára irányítjuk a figyelmet, melyet 1557-ben adtak ki először, és számos kiadás után 1783-ban jelent meg utoljára, tehát még Carl von Linné idején is használták. Adam Lonitzer Kreuterbuch, Kunstliche Conterfeytunge der Baäume, Stauden, Hecken, Kreuter, Getreyde, Gewürtze… című művét mutatjuk be.

Adam Lonitzer (Adamus Lonicerus; 1528–1586) Marburgban előbb filozófiát hallgatott, majd a frankfurti egyetemen orvostudományt tanult. A marburgi egyetemen 1553-ban a matematika, majd egy évvel később az orvostudomány professzorának nevezték ki. 1554-ben Frankfurt am Main városi orvosa lett, mely tisztséget haláláig viselte. Még ebben az évben feleségül vette Magdalena Egenolffot, Christian Egenolff nyomdász és kiadó lányát. Művei előbb apósa, majd sógora nyomdájában jelentek  meg.

Első füveskönyvét 1546-ban még latinul publikálta. A Kreuterbuch… 1557-ban került ki a nyomdából, Lonitzer életében a német változat öt kiadásban jelent meg, könyvtárunk példánya 1587-es kiadás. A könyv első részében a lepárlási technikákat, a növények desztillálását tárgyalja. Ezeket a műveleteket elengedhetetlennek tekinti az orvosok vagy patikusok számára, ismerteti, hogy vonják ki az illóolajokat a rendelkezésére álló különféle növényekből és gyógynövényekből. Majd a kertek és faültetvények kialakításának, művelési módjait mutatja be. A mű címe ellenére sokkal több témakört ölel fel, mint a növények és fák leírását, a második fejezet madarakról, állatokról, fémekről, ércekről, drágakövekről szól.

A szerző a növények nevét német, latin, görög, olasz, francia, spanyol nyelven is meghatározza. Elsősorban felhasználásuk, gyógyászati szempontból való alkalmazásuk, betegségekre gyakorolt hatásuk szempontjából tárgyalja a növényeket, de ismerteti ismertetőjegyeiket, előfordulási helyüket, termőhely-igényüket.   Sokszor hivatkozik az antik szerzőkre, leggyakrabban Dioscorides, ritkábban Plinius botanikai írásaira utal. A leírásokat kitűnő ábrák szemléltetik. Ezek forrásául Eucharius Rößlein, a frankfurti városi orvosi elődje, gyógynövény-gyűjteménye szolgálhatott, aki pedig Otto Brunfels 1530-ban Straßburgban megjelent Herbarum viva eicones… című művet használhatta fel. A könyv különlegessége, hogy a fametszeteket utólag kifestették, hogy még valósághűbbek legyenek az ábrázolások. 

A könyv végén betegségek szerinti tárgymutató található, elősegítve a könyv használatát. Köhögés ellen ajánlja a füge, a naspolya, a tengeri hagyma, ezerjófű, a csalán, az izsóp, a fokhagyma, a kerek repkény, a martilapu, a paszternák főzetét. A kötet egyik használója három növény – csikófark, veronika, mák – nevét aláhúzta a regiszterben, majd a főszövegben is kijelölte a vonatkozó részeket, valószínűleg kiemelt hatásuk miatt. Az idült köhögés gyógyítására a közönséges csikófark (Ephedraceae) borral készített forrázatát ajánlja, ezt különösen alkalmasnak találja a tüdő tisztítására. A kínzó, száraz köhögés csillapítására veronika rágcsálását javasolja, sőt azt is hozzáteszi, hogy a marhák gyógyítását is elősegítheti. Különösen hasznos köhögésre a mákszirup, melynek fogyasztása elősegítheti a nyugodt alvást.  A kamilla kapcsán természetesen leírja, hogy forrázva, mézzel keverve segít a köhögés leküzdésében, a nyákot oldja, de szerinte borral forrázva segít a bénaság leküzdésében, mert erősíti az ízületeket. Ugyanakkor Lonitzernél a kereklevelű kapotnyak is megfázás elleni szerként szerepel, de erről ma már tudjuk, hogy fogyasztása tilos, mert vesegyulladást, sőt halált is okozhat.

Kötet a 17. században cseh területen lehetett, ugyanis a kötet egy tulajdonosa a növénynevek cseh megfelelőjét is odaírta a nyomtatott megnevezések mellé. A possessorbejegyzés tanúsága szerint első hazai tulajdonosa Somogyi József lehetett, akitől Johann Bartholomäus Ehrlinger (?-1758), soproni városbíró és gyógyszerész vásárolhatta meg. A 18. században aztán az óvári piaristák tulajdonába került, majd innen jelenlegi őrzési helyére, a Központi Piarista Könyvtárba. 

Bácskai-Horváth Hajnalka