Nyitvatartás:

Hétfő - péntek: 9-16

Hétvégén: zárva

Virtuális túra

Virtuális látogatás könyvtárunkban a 3d.orszagjaro.hu segítségével

Könyvtári katalógus

Használati útmutató

Központi Könyvtár katalógusa

Piarista könyvtárak katalógusa

Kapcsolat

Címünk

1052 Budapest,
Piarista köz 1.

Telefonszám

+36(1) 486-4478

E-mail cím

pkk@piarista.hu

Kincseinkből

A kassai Korán

A piarista rend alapításától fogva nyitott volt a változó világra és kereste azokat az eszközöket, amivel a gyermekek nemcsak jobb emberek, hanem jobban felkészültek is lehettek, mint kortársaik. Ezen módszerekkel megismerhették az őket körülvevő világot, megfelelő tudásra tehettek szert, amivel eligazodhattak Isten teremtett világában. Ehhez jól felkészült, széles ismeretekkel rendelkező, az új módszerekre nyitott, bátor tanárokra volt szükség.

2022. 09. 29. – 09:32

Annotációk / Vélemények

A véleményt megjelenés előtt könyvtárunk ellenőrzi.
Értékelés:



Értékelés: Még nem értékelték (0 szavazat)

2017.03.02. 10:03:51
Forrás: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00362/11026.htm
Kosáryné Réz Lola: Wilhelm Hauff [+] Akkoriban is változatlan, nyugalmas fénnyel nézett le az ég napja a földre. Látta a végtelen fenyveseket a hegyoldalakon, látta a friss vizű hegyi patakokat a Schwarzwald táján, és látta messzebb a belőlük lett, egyre szélesedő, távol vidékekre kanyargó folyót. Látta a városkákat a völgyekben, s a fennsíkokon hegyes tornyocskáikkal, kiugró kis cifra erkélyeikkel és sziklához lapuló viskóikkal, látta a szürke cilinderes, komolykodó és tudákos polgárokat, akik alighogy levetették a parókát, és most megkönnyebbülten annál magasabbra emelték a fejüket, és látta a titkon szintén tudákoskodni kezdő, nagyfőkötős, érzelmes szívű asszonyságokat is. Változatlan, nyugalmas fénnyel nézett le rájuk, nem sejtve, hogy kívüle még három nap is ragyog néhány örök és sok változékony csillaggal ugyanarra a tájra, csak éppen hogy nem veszi észre mindenki a fényüket. Az olyan művelt és tekintélyes emberek persze, mint például Elsässer törvényszéki főtanácsos úr, Hauff stuttgarti minisztériumi titkár apósa, a tübingeni hegyek közül is jól látták valamennyi napot és csillagot, és büszkék voltak reá, hogy állandó figyelemmel kísérik ragyogó útjukat, anélkül, hogy valamelyik is elvakítaná a szemüket és szabad gondolkodásukat. Íme, a filozófiai égbolt. Lessing, Spinoza, Voltaire és Kant, akit egyre inkább magának a napnak ismernek fel, ott ragyognak, egyre fel-felötlő új csillagokkal egyetemben. Schopenhauer diákgyerek még, de már valószínűleg benne él a bűvkörben. A másik naprendszer, az irodalmi, még népesebb. Goethe és Schiller páros napja fent ragyog már diadalmasan, elhalványítva, bár el nem oltva a régibb csillagok fényét, s köréjük egyre többen gyűlnek, igazi csillagok és apró szentjánosbogarak. Nincs talán egy olyan nevelő, pap, tanácsos (pedig sok a tanácsos nagyon) vagy más tanult ember Németországban, aki ne próbálna filozofálni és verset írni. Apró betűs, hosszú bölcselkedő és éppen olyan hosszú lírai költeményeket találni még ma is ebből az időből régi családi írások között, vagy üres naptárlapokon. S bár nem is volt nagyobb és maradandóbb ezeknek az apró csillagoknak a fénye, mint valami szentjánosbogáré, mégis fény volt. Világított, szép volt, kedves volt, s nem volt hiába, mert ha más nem, egy-egy szőke vagy barna, fehér csipkekendős, szelíd arcú Fräulein Else, vagy Frau von Oberrath bizonyosan gyönyörködött ezekben az írásokban. A harmadik naprendszer pedig végül lent volt a földön, s abban különbözött minden egyéb naprendszertől, hogy csupa állócsillagjai voltak, s ezek körül az állócsillagok körül keringett a számtalan apró holdacska, hol fogyva, hol újra megtelve, aszerint, amint fényt és meleget tudott kikönyörögni vagy kiravaszkodni magának. Ez a földi naprendszer a kis német fejedelemségek szervezete volt. Stuttgartban is nagy volt a csillogás. Ott uralkodott I. Frigyes Vilmos Károly őfensége, osztva a fényt és árnyékot, amennyire az udvari intrikák ködjében tőle függött. Történt egyszer, hogy Hauff minisztériumi titkár úrra nagyon megharagudott a herceg. Nem tudni pontosan, miért - mondják, a szókimondása miatt. Ennélfogva Hauff "geheimer expedierender Sekretär" urat egy éjszakán, mint valami közönséges gonosztevőt, felrázták az álmából stuttgarti lakásán, elfogták, és Auspergbe hurcolva, zár alá tették. Fiatal felesége háromnegyed esztendeig búslakodott utána. Akkor azután, minden hivatalos eljárás nélkül szabadon eresztették. Tévedés volt a dologban, vagy a hercegnek lohadt le a haragja? Mindegy, a titkár urat kibocsátották, örüljön neki, hogy ilyen szépen rendbe jött minden. Csakhogy a titkár úr, szegény, úgy látszik, szívére vette a dolgot. Lehet, hogy ezután nem volt olyan szókimondó - nem tudni, a titoktartás körül, vagy a véleménynyilvánítás körül volt a baj a szókimondással, de mindenesetre nem bírta tovább a titkárságot, s néhány év múlva, 1809-ben, itthagyta az összes földi naprendszereket, minisztériumokat és udvari intrikákat. Két fiúcskát hagyott árván, Hermann kilenc, Wilhelm pedig hétéves volt akkor. A nevelésüket így nem irányíthatta ugyan, de vajon korai halála és titokzatos fogságának története nem tett-e rájuk mélyebb és maradandóbb hatást minden szóbeli intésnél és bölcs tanításnál? Annyi bizonyos, hogy egyik fiú sem kívánkozott az udvar ragyogásába. Mind a kettő úgy érezte, hogy sok minden van a lelkében, amit, talán atyjuk helyett el kell mondania. És el is mondta mind a kettő, a maga módja szerint. Az özvegy titkárné Tübingenbe költözött, hogy atyja közelében legyen. Hermannt, az idősebb fiút, egészen magához vette az öreg tanácsos. A kisebb és gyöngébb Wilhelm anyjánál lakott, de sokat volt azért nagyatyja házában is, ahol különösen a könyvtárszoba vonzotta őt. Bátyja mesélte később, mennyi időt töltöttek a könyvek között, amiket nemcsak olvasásra használtak fel, de sáncokat is építettek belőlük néhanapján, ha nagyon is feltüzelte őket a sok kalandos história. Mert mi tagadás, a könyvek közül a legtöbb afféle akkori Buffalo Bill és Mister Herkules lehetett, s a talán szűkebb és szegényesebb (bár sokkal romantikusabb) világot, ahol ezek a régi hősök mozoghattak, végtelenné tágíthatta - éppen mint a mostani hősök világát - az akkori gyermekek fantáziája. Talán még inkább, mint a maiaké. Ők kevesebbet kaptak a könyvben, többet tehettek hozzá a magukéból. Ott ült Wilhelm Hauff a nagy, homályos könyvtárszoba faragott, sötétre vénült bútorai és könyvespolcai között, a nehéz függönyök mögött, az ablakfülkében. Odakint, a kavargó hó fátyola alatt, Tübingen régi házai. Messzebb az erdős hegyek. Egy-egy kocsi zörög odalent, aztán csönd lesz megint. Lassan sötétedik az utca, különös tévelygő árnyak módjára suhannak el az emberek a ködben. A kapuk fölött meggyújtják a vashorgon lógó lámpásokat. De az a keskeny arcú kis szőke gyerek még mindig olvas odafönn. Keskeny vállai előregörbülnek, az arca ég. Félelem- és gáncsnélküli lovag éppen, vagy kegyetlen haramia, vagy szerelmes trubadúr? Mind a három és még sok más egymásután, aminek a könyv bűvös ereje varázsolja el őt. A iskolában Wilhelm Hauff nem valami híres tanuló. Nem is csoda, mikor tele van agya a könyvekkel s az ezer új benyomással, amit egyre magába szív mindenütt, akár az utcán ácsorog, akár nagyatyjával szemben ül az ebédlőasztalnál. Sok volt a dolga. Csodálatos új világot kellett felépítenie magában. A meseköltőnek még gyermekkorában kell összehordania későbbre mindent, mert később nincs meg már a fürgesége és játékos kedve hozzá. Összeszedegeti a csillogó kavicsokat, csipkedarabokat, elhullott virágokat, értelmetlen régi képeket, mindent, amit talál, és ez a munka kifárasztja, téveteggé teszi őt, és sokszor képtelenné arra, hogy másra irányítsa a figyelmét, mint amire valami belső, parancsoló kéz mutat csökönyösen. Hosszú türelem és sok jóság kell hozzá, hogy szeretettel és kímélettel vezesse valaki végig az ilyen gyermeket ezen az időn. Sok titkos szenvedés múlik el és újul fel százszor az ilyen gyermek lelkében, míg csoda történik majd egyszer, később. Csoda történik, drágakővé változik minden kavics, minden bohóságnak értéke és értelme lesz, és csodálatos mesék bújnak ki rég érő gubóikból s kelnek szárnyra, akár a pillangó, úgyhogy ő maga is könnyes szemmel és alázatosan boldog szívvel álmélkodik rajta. És ez az ő diadala, nem a külső siker. Wilhelm Hauff is összehordta gyermekkorában, amire később szüksége volt. Ezért láttak benne kevés tehetséget és szorgalmat a tanárok is és az otthoniak is, s ezért küldték tizenötéves korában, valószínűleg büntetésül, a blaubeuren-i kolostori iskolába, míg bátyja Tübingenben maradt. De ebben a korban, a 16-17. év táján, be is fejeződik a gyűjtés. Most aztán annál nagyobb erővel tör ki az eddig elfojtott ambíció. Mintha hirtelen kinyitná az álmodó gyermek a szemét, s talpraugorva kapkodna magára hamar minden szükséges holmit, félve, hogy lekésik valami fontos útról. Wilhelm Hauff egyszerre csak nekiül a tanulásnak, elvégzi a kolostoriskolát, aztán otthon Tübingenben teológiát és filológiát hallgat, s a lelkészi és tanítói pályára készül. 1824-ben, alig huszonkét éves korában, le is teszi a filozófiai doktorátust, és nevelőnek megy Stuttgartba, báró Hügel gyermekei mellé. Diákkorában is megtette már, hogy meghitt társaságban elmondott egy-egy mesét. Ezeket most összegyűjtötte s kiadta a Mesealmanach első kötetét, amivel mindjárt sikere volt. Még abban az esztendőben készült el a Sátán emlékiratai-nak első részével is. Nevelő korában írta Hauff ezenkívül A holdbéli ember-t, a Lichtenstein című történeti regényt és több kisebb elbeszélést, s neve hirtelen népszerű lett. Félix Bobertag színesen és érdekesen festi le a német regényirodalom akkori állapotát, ami mintha egyben-másban nagyon hasonlítana a mostanihoz. Wieland és Goethe a klasszikus stílust művelték, de olvasóközönségük (a regényeket illetőleg) nagyon szűk körre szorult. Werthert s még inkább a Wilhelm Meister-t csak a legműveltebbek értették meg, azok, akiknek Lessing szerint "világos fejük és klasszikus ízlésük" van. Az ilyenek pedig kevesen voltak. A másik oldalon az olvasók nagy tábora a ponyvaregényeket nyelte, amik nagy számban termettek, s aminek mintáját Goethe sógora is megadja Rinaldo című művével. Vannak azután egy-két árnyalattal magasabban szentimentális regények, amik szintén gyárilag készülnek. Ezek szerzői közt foglal helyet Clauren, aki a maga idejében a legolvasottabb regényíró volt Németországban. Voltak azután, akiket a Clauren holdvilágja sem elégített ki, de Goethéhez viszont nem tudtak felérni. Ezek számára írt Jean Paul. Ez az irány azonban nem tudott új utat törni, s formalizmusban veszett el. Ekkor jelent meg Hauff, mégpedig elég különös módon. Hauff, mint a legtöbb nagyon fiatal ember, aki érez valami értéket magában, kíméletlen kritikus volt. Elbiggyesztett szájjal, gúnyos mosollyal nézte Clauren regényeit, s elfeledte, hogy pár évvel ezelőtt bizonyosan válogatás nélkül és gyönyörűséggel nyelte volna. Amellett kissé agresszív is lehetett, mint a legtöbb nagyon fiatal ember. Megírta, Clauren regényeinek a paródiájaképpen A holdbéli ember-t kiadta Clauren neve alatt. A hatás óriási volt, de a legtöbben szentül hitték, hogy maga Clauren írta a regényt, és komoly gyönyörűséget találtak benne. Clauren természetesen tiltakozott neve ilyen felhasználása ellen, és Wilhelm Hauff, természetesen, elvesztette a pört. De sokkal többet nyert ennél. Megismerték és megszerették. A kiadók versenyezni kezdtek érte, pénze is volt elég. Abbahagyta a nevelősködést, és elhatározta, hogy utazni megy, és új ismeretségeket kötve, új benyomásokat gyűjtve készül írói pályájára, ami már véglegesen el volt döntve. Wilhelm Hauff megtalálta azt a formát és azt a hangot, amire korának szüksége volt. Nem volt klasszikus, és elvetette a formalizmust, de éppen olyan távol tartotta magát a ponyvától és az üres szentimentalizmustól is. Érdekelni és mulattatni tudta az olvasóit, s mégis művész, értékes író maradt. Ez a titka nagy sikerének. Micsoda gyönyörű két esztendeje volt! Vajon ha tovább élt volna, lehetett volna-e olyan boldog azután is? Mindenütt tárt karokkal fogadták. A korabeli irodalmi előkelőségek, Drezdában Tieck, Berlinben Hitzig, azután Müller, a híres énekes és Julius Benedikt, a Nápolyban élő komponista, akikkel tervezett operájáról tárgyal, szoros barátságot kötnek vele. Hitzig éppen akkor alakította meg Berlinben az úgynevezett "szerdai irodalmi társaságot" és Hauff ott olvassa fel a "Kontrovers-Predigt über den Mann im Mond"-ot, elmondja igazi felfogását a Holdbéli ember ügyéről, akit, mert paródiának túlságosan jó volt, annyian hittek igazán Clauren teremtményének. 1826 áprilisától késő őszig volt Hauff úton, megnézte a nagyobb német városokat, Berlint, Brémát, Drezdát, Hamburgot, és beutazta Franciaországot, Belgiumot, Hollandiát. Még elindulása előtt sajtó alá adta az Emlékiratok második részét és a Mesealmanach második kötetét. (Az alessandriai sejk.) Mikor hazaért, megházasodott, és 1927 januárjában átvette Stuttgartban, huszonnégy éves korában, a Morgenblatt szerkesztését. Élt, boldog volt, dolgozott. A nyarat Tirolban töltötte, jegyzeteket készítve egy új regényhez, aminek az 1809-i szabadságharc lett volna a tárgya. Ősszel kezdett komolyan betegeskedni. Eleinte nem törődött vele. Tovább dolgozott. De egyre jobban legyöngült. Betegágyán kapta a hírt a görögök navarini győzelméről, akiknek küzdelmét lelkes rokonszenvvel kísérte. - Elmegyek Müllerhez - mondta izgatottan -, elmesélem neki. Hadd örüljön ő is. De barátja akkor már halott volt. Szeptember 30-án szívszélhűdés érte. És november 18-án, miután tíz nappal előbb fia született, elment csakugyan ő is Müller után. Bobertag azt írja, hogy ideglázban halt meg. De egy régebbi életrajzában azt olvastam, hogy kiskorától beteges volt. Talán már akkor is köhécselt, mikor a könyveket nyelte otthon, a tübingeni régi házban. Koraérettsége, lázas munkavágya, sőt megfeszített munkakészsége is az alatt a rövid két esztendő alatt, amire ideje volt, hogy öt vaskos kötetjét (ennyi a munkája összegyűjtve) megírhassa, az a nyugtalanság és az a rejtett melankólia, aminek minden könnyed tréfálkozása mellett is egyre érezni az árnyékát, mind jellemző arra a kísértetiesen hatalmas hárombetűs betegségre, amit azóta tán jobban megismertek, de ami még mindig győzhetetlen. Mi lett volna Hauffból, ha tovább él? Lehet, hogy szédítő magasságba fejlődhetett volna, ha vak véletlennek hisszük a halált. De hátha ez volt a hivatása, hogy meséket mondjon? És akkor betöltötte ezt a hivatását. Igazi egyénisége ott nyilatkozik meg legközvetlenebbül - már a tudós kritikai írók a varázslatos garabonciás diáknak, Taddeus Hoffmannak és másoknak a hatását bizonygatják, ahol az álmairól beszélhet. (Phantasien in Bremer Ratskeller.) Igazi álmai pedig: a mesék, amik közül néhányat mindnyájan ismerünk. Wilhelm Hauffnak könnyű szárnyú fantáziája volt. Andersenhez közeledőn önkínzó és beteges néha, de máskor szeszélyesen vidám és mindig szinte fiatalos áhítatossággal szép. Volt benne valami még abból az utolsó gyermekbetegségből, amin át kell esni, hogy filozófus próbálhasson lenni az ember. Ebben a különös lelkiállapotban úgy tűnik fel, mintha az egész külső világ, hol mulattató kicsiségben, hol riasztón óriásira nőve, mozogna valami bűvös szemüveg mögött. A vonalak szédítőn elferdülnek, az alakok áthasonulnak, egymásba olvadnak. Csak egy pozitív és változatlan (legalább úgy érzi az ember): saját egyénisége, amely tele van titkos szenvedéssel és titkos gyönyörűséggel, s amelyet egészen nem tud megérteni soha senki. Fiatalos fájdalom és fiatalos büszkeség az az érzés, hogy az embert nem értik meg (még ha nagyon jól megértik és szeretik is). Gőgös alázatossággal és lázas tettvággyal tölti be, s örökké nyugtalan álmok közt tartja a szívet. Wilhelm Hauff, szegény, meghalt, mielőtt egészen kigyógyult volna ebből a fiatalos lázból. (Vajon sajnáljuk-e vagy irigyeljük érte?) De a meséi itt vannak, és varázslatosan hatnak reánk. Kevés kivétellel nem gyermekmesék, amint Hauff maga is a serdültebb ifjúságra gondolt ajánlásában és abban a beszélgetésében is, amit az alessandriai sejk termében folytat az öreg dervis három fiatalemberrel. És csakugyan, talán azok a legszebb meséi, amiket nem találni meg az ismert ifjúsági kiadásokban. Hauff, aki úgy szerette a meséket, elsősorban önmagának mesélt. És ilyenkor szülőföldjén érezte magát, a Schwarzwald vidékén. Csodálatos az a varázs, ami a hegyi és erdei emberek lelkét örökre fogva tartja. Hauff is ismerte a fenyők titokzatosságát és komorságát, és álmodott róla. [+] El szó Hauff válogatott meséinek nemsokára megjelenő fordításához.