Könyvtárunk két kódexet, kézzel írott középkori művet őriz, közülük az egyik, Ulrich von Lilienfeld Concordantiae caritatis (PKK CX2) című műve, a későközépkor egyik leggazdagabban illusztrált, enciklopédikus igényű tipológiai gyűjteménye. A kódex első ismert tulajdonosa Lászlóffy Pál volt, ezért is hívják Lászlóffy-kódexnek is.
A kódexben foglalt mű szerzője Ulrich von Lilienfeld (1308-1351) ciszeterci szerzetes, aki az alsó-ausztriai Lilienfeld kolostor apátja volt. Művét apáti ideje letelte után írta meg, 1350 körül. Jelen kézirat későbbi: 1413-ban otthonában másolta le Stephanus Lang bécsi polgár. Lang Prágában tanult az egyetemen, majd Bécs városi tanácsosa, később jegyzője lett, a Stephansdom munkatársaként is működött. Fennmaradt egy saját műve is, mely mély vallásosságról tanúskodik (Memoria improvisae mortis). A kódex illusztrálásában hét kéz munkája figyelhető meg, a „főmester” az ún. Sankt Lambrecht-i Votívtábla mesterének köréhez köthető, akik a 15. század eleji Bécs táblaképfestészetének meghatározó alakjai voltak.
A kódex kapcsán még érdemes szót ejteni a könyv történetéről, annak piarista vonatkozásairól. A könyv első ismert tulajdonosa 1646-ban Lászlóffy Pál, akinek bejegyzése az első lap tetején olvasható: „Ex libris Pauli Laszloffy A[nn]o 1646.”(1r) Ő valószínűleg Bécsben vásárolhatta meg. Tőle sógorán, Mednyászky János tiszttartón keresztül juthatott a Pálffyak bajmóci várába, ahol Franciscus Hanacius piarista szerzetes 1666-ban lemásolta. Valószínűleg Peer Jakab piarista szerzetes révén került pozsonyszentgyörgyi piarista rendház könyvtárába, melynek állományát 1795-ben a gazdagította, innen került 1906-ban a jelenlegi őrzési helyére, könyvtárunkba.
Concordantiae caritatis „A szeretet művének összhangja” – mondja a mű címe. Ulrich apát az egyházi év minden ünnepére készített egy „konkordanciát”: a főjelenet az Újszövetség egyik eseménye vagy valamely szent életének döntő momentuma, ehhez kapcsolódik két ószövetségi előkép (az illusztráción négy prófétától származó igehellyel együtt), kiegészítve két, ezekre utaló természetből vett példázattal. Annak érdekében, hogy a caritas „a hívő szeretete Isten iránt” minél teljesebb legyen, a mű kiegészül az erények, bűnök harcával, és az alapvető egyházi tételek (tízparancsolat, Hiszekegy, Miatyánk) bemutatásával. A Concordantiae caritatis mint műfaj a tipológiai gyűjtemények (Biblia pauperum, Speculum humanae salvationis) sorába illeszkedik, melyek közös jellemzője, hogy az előképként (típus) értelmezett ószövetségi jelentek és az azokat beteljesítő újszövetségi jelenetek (antitípus) egymást kölcsönösen megvilágosító egységet alkotnak. Sajátossága a természeti képek bevonása, illetve hogy szerkesztése nem az evangéliumi narratíva, hanem a liturgikus év ünneprendjét követi. Ilyen tipológiai gyűjteményből 40 példány ismeretes, 33 illusztrálatlan, 7 illusztrált. A könyvtárunkban őrzött példány a második legrégebben fennmaradt, illusztrált példány, amely előképül szolgált más illusztrált változat elkészítéséhez.
A kódex bal oldalán az illusztrációk kaptak helyet, míg a jobb oldalon az adott ünnepnapi prédikáció foglal helyet, ezek egymást kölcsönösen magyarázzák, a mélyebb megértést segítik elő. Az alábbiakban néhány prédikáción keresztül mutatjuk be a kódexet.
Ulrich apát a Krisztus születéséről szóló prédikációban az Atyát Jákobhoz hasonlítja, aki fiát, Józsefet, mikor elküldte a testvéreihez, egy bokáig érő szőttesbe öltöztette (Gen 37.), ugyanígy az Atya is fiát, Krisztust az összes erénnyel és kegyelemmel öltöztette fel, mielőtt a világba küldte. Ószövetségi párhuzam még a Dániel könyvéből vett jövendölés (Dan 2,31-32.), mikor egy kő, kéz érintése nélkül, zúdult le a hegyről, így összezúzva a szobrot a hegy lábánál, majd ismét nagy heggyé lett, itt a kő Krisztus ember nélküli fogantatásának a jelképe lett. Még érdekesebbek a természeti párhuzamok: az Atyát egy strucchoz hasonlítja, mely a tenger homokjába (Mária méhébe) rakja ugyan tojásait, de a tojásokat csakis a nap, az isteni melegség és kegyelem költi ki. Krisztust kaporral azonosítja, mivel a szerinte a kapor a feltöretlen, műveletlen földön sok-sok betegséget gyógyító növény (f. 11v-12r.).
Krisztus elfogása kapcsán arról elmélkedik, hogy az ősszülők bűne, az emberi vétkek az emberi nemet halálba fogták, a halálhoz kötözték, amitől Krisztusnak kellett megszabadítani az emberiséget. Ószövetségi előképül felidézi Izsák esetét (Ábrahám az Atyához hasonlóan, szintén egyszülöttjét, akiért gúnyolódást is szenvedett, kötözte meg, hogy feláldozza engesztelésül [Gen 22.]), valamint Sámson es Delila történetét (Delilát, nevét „jelentéktelen személynek” értelmezve, a zsidókkal azonosítja, aki megkötözi Sámsont, azaz Krisztust, hogy megölje [Bir 16,18-21.]). A természeti párhuzamok közül a báránynál izgalmasabb a sárkánnyal harcoló elefánt, értelmezése szerint ahogy az elefánt átfogja lábaival a sárkányt, úgy fogja át Krisztus kegyelme is gonoszságot, hogy a földre terítse, azaz elűzze azt (f. 82v-83r).
A Boldogságos Szűz Mennybemenetelének előképéül a frigyláda (mint a Istengyermeket hordozó Szűz) Obethedom házából Dávid házába, nagy pompával történő szállítását emeli ki (2Sám 6,1-10.). A teremtett világban a fenyő és egy indiai tó lesz a jelképe. Ahogy a fenyő a föld nedvességében szűkölködve és a tekervényességet nélkülözve nő magasra, úgy Mária is az áteredő bűn nélkül, a tökéletes erények gyakorlata révén jutott el a mennyig. A következő képen ő lesz az Indiában, a mennyországban az a tó, amelynek kegyelmében a leggyorsabban el lehet merülni (f. 207v-208r).
A Concordantiae caritatis műfaja Közép-európára jellemző, így több helyi kultusszal rendelkező szent is felbukkan a Sanctorale részben (Szent Flórián, Adalbert, Kálmán). Szent Kálmán a Szentföldre tartó ír zarándok 1012-ben a Bécshez közeli Stockerau mellett szenvedte el a mártírhalált, idegen nyelve és ruházata miatt a helyi lakosok cseh vagy magyar kémnek nézték és felakasztották. Tisztelete már a 11. században elterjedt bajor és osztrák területen, kultusza a 16. század elejéig hazánkban is kimutatható. A történet értelmezéséhez utal Ezdrás esetére, aki emelvényre állt a törvény felolvasásához, hogy kiemelkedjen a népből (Neh 8, 4-6.), valamint Jákob hazatérésére szülőföldjére, hogy ugyan egy szál bottal elhagyta otthonát, de elővigyázatosan, két csapattal tért vissza. Szent Kálmánt a sok gallyat, erényt gyűjtő csókákhoz hasonlítja, életének tanulságát pedig a mézre – sok kegyelemre - áhítozó, így elővigyázatlanná váló medvével azonosítja (f. 222v-223r).
A mű második fele egyféle keresztény erkölcstan. Különösen érdekes az erények tornya prédikáció, melyben a világiak számára állít követelményeket. Az erényeket a kor bevett gyakorlata szerint női alakban ábrázolták. A torony tetején a kereszt látható, rajta a lélek (anima) felirattal. A lovat a négy sarkalatos erény (igazság, okosság, mértékletesség, lelki erő) tartja. A lovasra a pajzsot a hit, a páncélinget a szeretet, a sisakot a remény adja, míg más-más eszközökkel látják el a lovast a további erények (önmegtagadás, szelídség, alázatosság, önmegtartóztatás, Isten szeretete, lélek szeretete). A mára kanonizálódó erények mellett megjelenő erények az Istenbe vetett hitet (amor Dei) és annak tudatosítását (amor animi) szolgálták.
Ulrich apát művével a „sok könyvvel nem bíró szegény klerikusokhoz” és „egyszerű laikusokhoz” is kívánt szólni, tehát egyfelől prédikációgyűjteménynek készült, másfelől pedig a laikusok - ebben az esetben a kolostorok környékén élő laikus testvérek - okítását szolgáló tankönyv szerepét is betölthette a mű. Ezen tanító cél jegyében az illusztrációk készítésénél nem a művészi színvonal volt az elsődleges, a benne szereplő tollrajzok mégis különösen izgalmasak, máig elevenen hatnak. Az 524 oldalon 1225 jelenetet ábrázoltak. Az illusztrációkat valószínűleg 7, egymástól függetlenül dolgozó mester készítette, a 7 kéz munkájának vizsgálata azért is izgalmas, mert bepillantást nyújt a gótika egy sajátos területére, megfigyelhető általuk az egyes motívumok vándorlása, valamint az 1400 körüli évekre jellemző „össz-európai” művészeti nyelv kialakulása is. Másfelől az illusztrációkon megelevenedő bibliai események, legendák, valós és mesebeli lények a késő középkor gondolatvilágát jól tükrözik. A könyv lapjain kagylóval, lámával, elefánttal, tevével [138v], delfinnel [36v]– itt-ott kevésbé élethű ábrázolással - éppúgy találkozhatunk, mint a hárpiával (85v), sárkánnyal és egyéb képzeletbeli lényekkel („ludolacra”:tengeri állat 2-2 szárnnyal a fején és a hátán, így a leggyorsabban szeli át a tengert [32v], a „bachora”: köveket és csontokat fogyasztó tengeri lény [29v]).
